1. fejezet: Nyugtalanító álmok

Sziasztok! :)

Hát meghoztam ez első fejezetet.

Remélem tetszeni fog nektek.

Jó olvasást!

Ölel benneteket, Liny

Nyugtalanító álmok

 Hűvös szellő simogatta a bőrömet, langyos esőcseppek hulltak az arcomra. Felültem és pislogtam párat, hogy tisztábban lássak. Minden oldalról fák vettek körül. Feltápászkodtam és elindultam egy irányba, amerre ritkábbnak tűnt az erdő. Az ágakat sikeresen kerülgettem, de a talpamat és a vádlimat felsértették az apróbb bokrok, növények. Kiértem az út szélére és a túloldalon megpillantottam a házunkat - ahol Vic bácsikámmal, Alice nagyival és apával lakok - , ami néhány helyen eltér a mostanitól. A ház falai a valóságban krémszínűek, az ablakok és az ajtók barnák, ellenben a falak most halvány narancssárga színben játszanak az ajtók és a spaletták pedig kékek.  A verandán egy erősebb széllökés hatására most is ott lengett előre - hátra a hintaágy. Fojtott hangok szűrődtek ki a ház belsejéből. Halkan odasurrantam az ablakhoz és bekémleltem rajta. Láttam apát fiatalabb kiadásban, amint veszekszik valakivel, akinek az arcát nem láttam, de az alakjából ítélve egy nő, méghozzá vörös hajú.

- Julien! Ilyen sorsot akarsz szánni a lányodnak és a többi gyermeknek is? - vágott vissza a nő. Úgy tűnik a beszélgetés elejéről lemaradtam. Odahúztam egy széket magamhoz, hogy jobb rálátásom legyen a szobára. Körbenéztem a nappaliban. A falak sötét olívzöldek  a faragott faasztal ugyanott áll, ahol szokott. A kandalló előtt további 8 ember ült. Ki a kanapén, a bőrfotelben vagy épp' párjuk ölében. Felfedeztem néhány ismerős vonást, de meg nem tudom mondani, hol láttam őket.

- Hidd el mi sem akarnánk, ha lenne más lehetőség, de egyszer mi is meghalunk és a gyerekeinknek kell átvenni a helyünket a rendben - próbálta csitítani őt egy zöldes barna szemű fiatal lány. Ő meg mi a fenéről beszél? Miféle rend és a szüleimnek mi közük van hozzá?

Kényelmesebben elhelyezkedtem a széken és körülnéztem a kertben is. Egy pillanatig azt hittem, hogy egy pupilla nélküli fekete szempárba bámulok, de pislantottam egyet és már sehol sem volt. Biztos csak káprázott a szemem. A figyelmemet ismét a beszélgetés kötötte le.

- Mi lenne, - lépett elő egy újabb idegen a félhomályból, kinek sötétbarna haja, kék szeme van - ha kiképeznétek és tanítanátok, majd elhoznátok őket hozzám, hogy… Nem hallottam mi fog történni utána, mert egy éles hang rázta meg az eget.

 Hirtelen ültem fel az ágyamban és automatikusan odasóztam egyet az ébresztőnek. A fejembe nyilallt a már jól ismert fájdalom. Napról napra egyre furcsább álmaim vannak. Először csak addig jutottam, hogy megláttam a házunkat és máris felriadtam. Mintha fontos dolog történne, de valami meggátol abban, hogy megtudjam mi az. Mindegy, szerintem ezek nem normális álmok és nem is véletlenek. Van valami céljuk és én meg fogom tudni, hogy mi az.

Ránéztem az órára 6:30. 

 Felkaptam a törülközőm és bezárkóztam a fürdőbe. Hideg vízzel zuhanyoztam, hogy felfrissüljek, majd arcot- és fogat mostam. Lángvörös, hullámos, váll alá érő hajamat egy hullámcsattal eltűztem az arcomból. Szemceruzával kiemeltem az ibolya-lila szemeimet. Kikaptam a szekrényből egy terepmintás rövidgatyát és hozzá egy fekete ujjatlant. Felkaptam a táskám, és már száguldtam is le a lépcsőn. 

A bordó falon gyerekkori képek rólam, ahogy apával sétálunk, épp feldob a levegőbe, én ,,repülök", belemosolygunk a kamerába a ballagáson és hasonlók. Anyáról nincs egy képem sem. Nem tudom vajon hasonlítok-e rá vagy sem.

 A nappaliba leérve elém tárul a hatalmas ebédlő. A lépcsőtől balra található a kandalló, mi előtt apa olvassa az újságot a kedvenc foteljében ülve. A szemem színét egyébként tőle örököltem.  Kandallóval szemközt egy drapp ülőgarnitúra hozza illő puffokkal. Aztán a konyha felőli oldalon a már említett kézzel faragott asztal áll, ahol Alice nagyi és Vic bácsi reggeliznek.

- 'Reggelt! - szóltam oda nekik.
- Neked is Bella! - érkezett az egyhangú válasz.

 Felvettem az asztalra odakészített reggelimet és egy „Majd jövök, ne várjatok!” kijelentéssel elhagytam a házat. Első utam a garázshoz vezetett és már toltam is ki a kicsikémet egy Kawasaki SX tourert. Felvettem a sisakot és már repesztettem is a sulihoz. 8:30. Huhh... épp időben. Szerencsére az évnyitót már tegnap letudtuk. Leállítom a motort és elindulok a kapuhoz, ahol Lina veszettül integet nekem.  

 Ma éppen egy rövid rikító zöld rövidnadrágot visel, hozzá egy citromsárga toppal. Ez így elég furcsának tűnik, de ha ismeritek, akkor tudjátok, hogy ez a stílus illik hozzá. Linával már kiskorunk óta ismerjük egymást.Szinte mindenhova együtt mentünk. Van egy bátyja Fabian aki egyel fölöttünk jár. Az apja meghalt nemsokkal a születése után. Mindig azt mondja, hogy már túllépett rajta, de engem nehéz becsapni. A szeme árulkodó.

- Na végre! Már azt hittem ide sem érsz. Tegnap elmentem vásárolni. Rengeteg jó cuccot találtam, vettem egy.. - kezdett bele Lina a mondandójába, ami rendszerint kitölt egy egész szünetet. Nekem annyira nem létszükséglet a shopingolás, mint barátnőmnek de egy jó kis csajos napban én is benne lennék.
- Én is örülök, hogy látlak! - csattanok fel, mielőtt még nagyon belelovalja magát.

- Ó, jólvan ne legyél már ilyen morci! - ölel magához.
- Morci?! Szerinted morci vagyok? - kérdezem dühödten.
- Hát, ami azt illeti... - de nem fejezi be, hanem elnéz mellettem. Ezt nem hiszem el! Mi lehet olyan fontos, hogy ide se figyel rám? Vettem egy 180°-os fordulatot és azt hiszem én is olyan bambán néztem, mint Lina. Egymásra néztünk és futni kezdtünk a dióbarna haj és széles váll irányába, amit már egész kicsi korunk óta olyan jól ismerünk.
- Dante! - kiállt Lina. Most már mindenki minket néz, beleértve Dantét is, aki az ellenkező irányba siet, hogy ne égessük le. De mi még mindig futunk utána, úgyhogy nem menekülhet. 
- Megvagy! - mondjuk egyszerre Linával és ráugrunk a hátára. Mindhárman eldőlünk mit a krumplis-zsák. 
- Óh, ember! - sóhajt fel Dante - normálisak vagytok?! Mi, mintha meg se hallanánk odabújunk hozzá és össze vissza puszilgatjuk.
- Mikor jöttél vissza? Miért nem szóltál? - ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázzuk őt. 
- Jólvan már. Ha leszálltok rólam mindent elmesélek - ajánlja fel, mi pedig hevesen bólogatva beleegyezünk.