2013. augusztus 31., szombat

2. fejezet: A tékozló fiú

Helooo! :))

És íme, itt a 2. fejezet is.
A szereplőkről kerültek fel
képek és leírások is.
Jó olvasást! :)
Ölelés, Liny


A tékozló fiú

 Mind a hárman felkeltünk a földről és leültünk egy közeli padra.  Dante ült középre, mi pedig két oldalról közrefogtuk. Sokan megnéztek minket. Jesszusom, miket gondolhatnak most rólunk. Már épp belekezdett volna a történetben, amikor négy lány állt meg a pad előtt, név szerint Jessica Miller, Chloe Woods, Brigette Turner és Anette Cox. 
 Jessicának hosszú szőke haja és Barbie baba alkata van. Ő szurkolócsapat kapitánya. Ki gondolta volna?!
Ma sem hazudtolta meg önmagát. Egy mély kivágású, spagetti pántos rózsaszín top és extra-mini farmer rövidnadrág volt rajta, hozzá egy öt centis magassarkúval, ami tőle még igazán visszafogott.Úgy néz ki, mint egy életnagyságú vattacukor. Baromi gazdagok és ha jól tudom az apja támogatja az iskolát. 
Aztán ott vannak az egyes -, kettes - és hármas számú utánfutók, Chloe, Brigette és Anette. Róluk is ugyan azt lehet elmondani: szabadidejükben a boltokat járják és istenítik Jessicát. Állítom több ruhájuk van négyüknek, mint az egész 2. évfolyamnak. Talán még Brigette a legnormálisabb közöttük. Néha szoktunk beszélgetni olyan jelenségtelen dolgokról, mint például melyik márkájú szemceruza vagy sampon éri meg. Lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de ő a szépségiparban akar továbbtanulni ezért értékes megfogadni a trükkjeit és tanácsait.  

- Úgy hiányoztál Danty! - nyávogta Jess és a kezeit rárakta barátunk térdére és természetesen premier plánban belátást kaptunk a dekoltázsába. Danty?? Nem tehetek róla önkéntelenül is felnevettem. 
- Most meg mi olyan vicces Vöröske? - förmedt rám ideges tekintettel. Rendszerint Vöröskének becéz, ha mérges rám, ergo állandóan. Úgy tesz mintha egy kis senkinek tartana, de szerintem mindenki látja, hogy ez mennyire átlátszó ok.
- Semmi - legyintettem -, folytasd csak - kacarásztam. Most még arra sem reagáltam, hogy Vöröskének nevezett, de Dantét Dantynek hívni az óriási hiba. Egy mosolyt varázsolt magára és immár Danténak szentelte összes figyelmét. Elmerülten locsogott tovább és észre sem vette, hogy a fiúnak mennyire vissza kellet fognia magát, nehogy nekimenjen. 
- Örülök, hogy visszajöttél - búgta a fülébe. Mivel Dante nem válaszolt rendíthetetlenül folytatta - Szóval csak ennyit akartam mondani, mielőtt ez a lúzer félbeszakított. Dante már forrt a haragtól de Jess szemmel láthatóan figyelemre sem méltatta, ám mi Linával egyszerre simítottunk végig a vállán, hogy próbáljon lenyugodni.
- Cssss... - nyugtatta Lina. Dante mindig is hirtelen haragú volt. Sose szerette, sőt egyenesen utálta, ha valaki Dantynek hívta. 

 13 éves koráig folyamatosan verte az anyja. Mikor ő meghalt egy autóbalesetben az apja teljesen kifordult magából. Esténként eljárt otthonról és részegen érkezett haza, nemegyszer nőkkel az oldalán. Aztán egyik este nagyival csak ketten vacsoráztunk az asztalnál, mert Apa és Vic bácsi ismételten nem tartózkodott otthon. Éppen a mosogatóba tettem a tányért, mikor is valaki ráfeküdt a csengőre. Mikor kinyitottam az ajtót Dantéval találtam szemben magam, -  kiszökött, mielőtt az apja otthon találta volna. Borzasztóan nézett ki. A ruhája koszos volt és sok helyen lyukak tarkították. Behívtuk és felkísértem a fürdőszobába. A teste tele volt sebhelyekkel, főleg a háta. El sem tudom képzelni, miket kellett átélnie. Odaadtam neki az egyik nagyobb pólómat és egy melegítőt. Aznap este mesélte el nekünk, hogy mi történt vele.

- Szerintem jobban teszed, ha most elmész - vetettem oda Jessnek foghegyről. Ő meg csak állt ott, mint akit odaragasztottak.
- Nem hallottad? Tűnés! - kiáltottam rá. Ez már megtette a hatását. Műmosolyt erőltetett magára és intett az utánfutóinak, hogy kövessék. 
- Jól vagy? - súgtam a fülébe. Azon a bizonyos estén Linát is áthívtam hozzánk. Mindhárman egy ágyban aludtunk - Dan középen -, hogy biztonságban érezze magát. 
- Persze, már sokkal jobb - mosolygott ránk. Régen ennél több kellet, hogy le tudjon nyugodni. 9.-től kezdve állandóan szekáltak a vörös hajam miatt. Most mivel vághattam volna vissza? Ez egyszerű genetika. Dante fontosnak érezte, hogy meghálálja azt amit érte tettünk és ezért rendszeresen verekedésekbe keveredett. 
- Köszönöm - súgta még a fülembe. Tudtam, hogy nem csak a mostani esetről beszél, hanem a 4 évvel ezelőttire is. Már nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de egy hang megelőzött.
- Csá Haver! Látom máris letámadtak a csajok - vágódott le Lina mellé Fabian. Szokás szerint a kedvenc zöld baseballsapkája volt a fején, ami alól kilátszottak szőke, göndör fürtjei és hozzávetőlegesen tökéletesen passzolt az igézően zöld szempárához is
- Szia Hugi! - ölelte át testvérét és egy puszit nyomott a feje búbjára. - Bella! - biccentett felém. 
- Heló Fabian! - viszonoztam a köszönést. Nem vagyunk a legjobb viszonyban, de semmi bajunk nincs egymással. Ez inkább olyan zsigeri érzés.
- Csá! Bizony, szó szerint - vigyorgott ránk Dante. - Mikor megláttak elkezdtek rohanni felém, mint az őröltek, amikor pedig elég közel voltak rám vetődtek én pedig elvesztettem az egyensúlyomat, ezért mindhárman felborultunk - mesélte el a történteket.
- De fel ám! - kiáltotta Lina. Szerintem őt ez még szórakoztatta is, engem viszont valaki vesén könyökölt. Inkább nem is találgatok ki lehetett az. - Viszont mi lányok szerencsések voltunk, mert puhára estünk, ellentétben Dantéval - nevetett fel Lina. Néha olyan kislányosan tud nevetni. Mindig megmosolyogtat.
- Theodor merre kószál? - tette fel a kérdést Dan. Visszanéztem, a kampusz felé és elmosolyodtam.
- Azt hiszem épp most ríkatja meg Chloet - hívtam fel rá a figyelmet, ugyanis kék szemű barátunk pont most vetett oda neki valami sértő megjegyzést, amitől folyni kezdtek a lány könnyei. Nem titok ugyanis, hogy a lány mennyire bele van zúgva Tedbe. 
- Mit mondtál neki, hogy így bőg? - kérdezte Fabian. Szerintem már egy egész füzet tele van Theodor beszólásaival, mert Byan rendszeresen lejegyzi őket. 
- Áh, nem érdekes - legyintett. -Ugye nem kezdtétek el nélkülem? - nézett körbe.
- Mégis honnan tudtad, hogy itt vagyok? - tette fel a kérdést Dante. Ez a kérdés egyébként engem is foglalkoztatott.
- Viccelsz?! Arra jöttem be, hogy az egész kupola a te nevedtől zengett - húzta el a száját gúnyosan Ted -  Ó, Danty újra a városban van, el sem tudjátok képzelni menyire hiányzott - vékonyította el a hangját Ted, mire mindenki felröhögött. 
- Na ha ezt megbeszéltétek, akkor elmesélnéd milyen volt az intézetben? - vágtam közbe. Hajlamosak rá, hogy egy egész napot veszekedéssel töltsék. Volt már rá példa, nem is egy alkalommal.
- Persze, de azt hiszem mindjárt... - nem tudta befejezni, mert megszólalt a csengő - ...becsengetnek - mondta unottan.
- Akkor majd délután 4-kor nálunk. Mindenkinek megfelel? - néztem körbe és mindenhonnan bólintásokat kaptam. Akkor ezt megbeszéltük.

 Az egész banda elindult a saját termébe. Ted, Lina és én ugyanabba az osztályba járunk, úgyhogy irány az előadó. Lefoglaltunk három széket egymás mellet és vártuk, hogy a tanár megérkezzen. Mr. Peterson egy 50-es éveiben járó, jó kondiban lévő férfi. Ő tanítja a hit - és erkölcstant. Csak tudnám minek kellenek nekünk ilyesféle órák. Ezt sehol sem tudjuk majd kamatoztatni, de azért a tanár nagyon lelkesen tudta előadni.


- Akkor lássuk a következő kérdést: Ki hiszi, hogy Isten valamilyen módon létezik? Kezeket fel!
Azt hiszem hármunkon kívül mindenkinek magasban volt a keze. A tanár szeme megakadt rajtunk egy pillanatra, de aztán elkapta a tekintetét. 
- Lássuk csak! Az osztály 3/4 része azt állítja, hogy isten valamilyen formában létezik, az 1/4-e viszont nem hisz benne. Miss. Divine, elmondaná, hogy miért a nemleges választ választotta?
- Nem, Mr. Peterson - feleltem. Látszott, hogy elkerekedett a szeme, de velem ha teheti nem áll le veszekedni, inkább másik áldozatot választ. 
- Nos, akkor Mr. Gardner, ön elárulja nekünk? - tért át Tedhez. Rossz választás.
- Passzolok - vetette oda, miközben a pad alatt SMS - ezett valakivel.  Mr. Peterson az orrnyergét masszírozta. Lehet, hogy kikészítjük mi ketten, de már megszokhatta volna, mert ez óráról órára így megy.
- Talán akkor Miss. SanGreal kifejtené nekünk, hogy miért nem hisz Isten létezésében? - már szinte kiabált, de próbálta visszafogni magát. Úgyis megtörik, úgyis megtörik - mantráztam magamban.
- Ö... izéé... nem... nem szeretném kifejteni - hebegett Lina. Mr. Peterson most már teljesen kiborult, pedig már megszokhatta volna. Egy nyári-szünet semmin sem változat.
- Az Isten szerelmére! Miért nem lehet válaszolni egy egyszerű kérdésre? - kiabált Linával - Én megmondtam! - , aki meglepődött és a könny elfutotta a szemét.
- Talán mert nem tartozik magára - szólt vissza Ted és közben magához ölelte szipogó barátnőmet. A teremben több felől halk kuncogás hallatszott.
- Elég legyen! Nem beszélhettek így velem! Kifelé az órámról mind a hárman! - ordított. Nem, mintha ez meglepetésként ért volna. 
- Ezer örömmel - vigyorogtam rá amikor elhaladtunk mellette. Mielőtt kiléptem az ajtón halottam, hogy valami olyasmit motyog, hogy az eszem megáll.
- Ez az ember nem normális, ki kéne rúgatni - ismételgeti Ted már vagy 10 - szerre. Nem tudom miért húzta fel magát ennyire. Lina már rég megnyugodott, sőt viccesnek találja az egészet. Már azt kéne hinnem, hogy gondok vannak a fejével, de egyszerűen csak hullámzóak az érzelmei. 
- Semmi bajom, ne idegeskedj - ugrálja körbe Theodort, aki közben Lina kezét fogja nehogy elcsússzon. Végre megszólal a csengő és a diákok kiözönlenek a folyosóra.

 Az órák csiga lassúsággal teltek, de szerencsére 2-re már végeztünk is és indulhattunk haza. Elköszöntem a többiektől miután még egyszer átvettük, hogy mikor érkeznek meg. Felszálltam a motoromra és hazafelé vettem az irányt. 

A lakásban egy árva lélek sincs rajtam kívül. Van még 2 órám mire ideérnek. Addig felvittem a táskámat a szobába. Átcseréltem a nadrágom egy szürke melegítőre a hajamat pedig összefogtam, hogy ne legyen útban. A szekrényből kivettem pár chipset és ropit, hogy legyen mit ropogtatnunk. Ledőltem a kanapéra és rögvest elnyomott az álom. 
 Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat piszkálja. Kinyitottam a szemem, de ez rossz ötlet volt, mert elvakított a fény és ösztönösen eltakartam a szemem. Hallottam, hogy szitkozódik, mert sikeresen orrba vágtam a kézfejemmel. Dante volt az.

- Hogy jutottál be? - szegeztem neki a kérdést. Úgy emlékszem ráfordítottam a kulcsot.

- Hátsó ajtó - adta meg az ésszerű választ. A szám elé kaptam a kezem.
- Jézusom, még jó, hogy másnak eszébe se jutna a ház közelébe jönni, különben kipakolták volna a lakást miközben én nyugodtan heverészek a kanapén - osztottam meg vele az elméletem, amin jót röhögött. Én még mindig nem hittem el, hogyan lehetek ilyen feledékeny.
- Ne aggódj már jó ideje itt vagyok - lapogatja meg a vállamat, de látszik, hogy közben jól szórakozik rajtam. 
- Miért nem keltettél fel? Akkor nem kellett volna unatkoznod - elgondolkodtam -, és ha már itt tartunk mit is csináltál pontosan amíg én aludtam? 
- A fehérneműs fiókodban turkáltam - vigyorgott kajánul, mire én a döbbenettől megmukkanni sem tudtam. Valami biztosan látszott az arcomon, mert felnevetett és magához húzott. 
- Jézusom, miket gondolsz te rólam?! Csak tálakba öntöttem a kaját, és üdítőket öntöttem a poharakba - intett a konyha felé. És tényleg. A poharak ott sorakoztak egy ezüsttálcán a rágcsálnivalók mellett. 
Kibontakoztam az öleléséből és az órára néztem. 15:50. Nemsokára itt lesznek a többiek is. A hátralévő időt beszélgetéssel töltöttük, amit megszakított ez erőteljes dörömbölés az ajtón. 
- Ezek biztosan a többiek lesznek. - Felálltam a székről és az ajtóhoz sétáltam. Épphogy lenyomtam a kilincset az ajtó kivágódott és a többiek csörtettek befelé. 
- Hát sziasztok! Örülök, hogy megérkeztetek, nyugodtan fáradjatok beljebb - motyogtam az immár üres ajtónak.

 Visszasétáltam a nappaliba, ahol mindenki elhelyezkedett a neki kényelmes helyen. Megindultam a konyhába, hogy bevigyem, amit Dante odakészített. Lina mellémszegődött és segített behordani. Lerakta az asztalra a kaját, míg én mindenkit körbekínáltam üdítővel.

Leültem a fotelbe és vártuk, hogy Dan belekezdjen a történetbe.

2013. augusztus 24., szombat

1. fejezet: Nyugtalanító álmok

Sziasztok! :)
Hát meghoztam ez első fejezetet.
Remélem tetszeni fog nektek.
Jó olvasást!
Ölel benneteket, Liny



Nyugtalanító álmok

 Hűvös szellő simogatta a bőrömet, langyos esőcseppek hulltak az arcomra. Felültem és pislogtam párat, hogy tisztábban lássak. Minden oldalról fák vettek körül. Feltápászkodtam és elindultam egy irányba, amerre ritkábbnak tűnt az erdő. Az ágakat sikeresen kerülgettem, de a talpamat és a vádlimat felsértették az apróbb bokrok, növények. Kiértem az út szélére és a túloldalon megpillantottam a házunkat - ahol Vic bácsikámmal, Alice nagyival és apával lakok - , ami néhány helyen eltér a mostanitól. A ház falai a valóságban krémszínűek, az ablakok és az ajtók barnák, ellenben a falak most halvány narancssárga színben játszanak az ajtók és a spaletták pedig kékek.  A verandán egy erősebb széllökés hatására most is ott lengett előre - hátra a hintaágy. Fojtott hangok szűrődtek ki a ház belsejéből. Halkan odasurrantam az ablakhoz és bekémleltem rajta. Láttam apát fiatalabb kiadásban, amint veszekszik valakivel, akinek az arcát nem láttam, de az alakjából ítélve egy nő, méghozzá vörös hajú.

- Julien! Ilyen sorsot akarsz szánni a lányodnak és a többi gyermeknek is? - vágott vissza a nő. Úgy tűnik a beszélgetés elejéről lemaradtam. Odahúztam egy széket magamhoz, hogy jobb rálátásom legyen a szobára. Körbenéztem a nappaliban. A falak sötét olívzöldek  a faragott faasztal ugyanott áll, ahol szokott. A kandalló előtt további 8 ember ült. Ki a kanapén, a bőrfotelben vagy épp' párjuk ölében. Felfedeztem néhány ismerős vonást, de meg nem tudom mondani, hol láttam őket.
- Hidd el mi sem akarnánk, ha lenne más lehetőség, de egyszer mi is meghalunk és a gyerekeinknek kell átvenni a helyünket a rendben - próbálta csitítani őt egy zöldes barna szemű fiatal lány. Ő meg mi a fenéről beszél? Miféle rend és a szüleimnek mi közük van hozzá?
Kényelmesebben elhelyezkedtem a széken és körülnéztem a kertben is. Egy pillanatig azt hittem, hogy egy pupilla nélküli fekete szempárba bámulok, de pislantottam egyet és már sehol sem volt. Biztos csak káprázott a szemem. A figyelmemet ismét a beszélgetés kötötte le.
- Mi lenne, - lépett elő egy újabb idegen a félhomályból, kinek sötétbarna haja, kék szeme van - ha kiképeznétek és tanítanátok, majd elhoznátok őket hozzám, hogy… Nem hallottam mi fog történni utána, mert egy éles hang rázta meg az eget.

 Hirtelen ültem fel az ágyamban és automatikusan odasóztam egyet az ébresztőnek. A fejembe nyilallt a már jól ismert fájdalom. Napról napra egyre furcsább álmaim vannak. Először csak addig jutottam, hogy megláttam a házunkat és máris felriadtam. Mintha fontos dolog történne, de valami meggátol abban, hogy megtudjam mi az. Mindegy, szerintem ezek nem normális álmok és nem is véletlenek. Van valami céljuk és én meg fogom tudni, hogy mi az.
Ránéztem az órára 6:30. 
 Felkaptam a törülközőm és bezárkóztam a fürdőbe. Hideg vízzel zuhanyoztam, hogy felfrissüljek, majd arcot- és fogat mostam. Lángvörös, hullámos, váll alá érő hajamat egy hullámcsattal eltűztem az arcomból. Szemceruzával kiemeltem az ibolya-lila szemeimet. Kikaptam a szekrényből egy terepmintás rövidgatyát és hozzá egy fekete ujjatlant. Felkaptam a táskám, és már száguldtam is le a lépcsőn. 
A bordó falon gyerekkori képek rólam, ahogy apával sétálunk, épp feldob a levegőbe, én ,,repülök", belemosolygunk a kamerába a ballagáson és hasonlók. Anyáról nincs egy képem sem. Nem tudom vajon hasonlítok-e rá vagy sem.
 A nappaliba leérve elém tárul a hatalmas ebédlő. A lépcsőtől balra található a kandalló, mi előtt apa olvassa az újságot a kedvenc foteljében ülve. A szemem színét egyébként tőle örököltem.  Kandallóval szemközt egy drapp ülőgarnitúra hozza illő puffokkal. Aztán a konyha felőli oldalon a már említett kézzel faragott asztal áll, ahol Alice nagyi és Vic bácsi reggeliznek.

- 'Reggelt! - szóltam oda nekik.
- Neked is Bella! - érkezett az egyhangú válasz.

 Felvettem az asztalra odakészített reggelimet és egy „Majd jövök, ne várjatok!” kijelentéssel elhagytam a házat. Első utam a garázshoz vezetett és már toltam is ki a kicsikémet egy Kawasaki SX tourert. Felvettem a sisakot és már repesztettem is a sulihoz. 8:30. Huhh... épp időben. Szerencsére az évnyitót már tegnap letudtuk. Leállítom a motort és elindulok a kapuhoz, ahol Lina veszettül integet nekem.  

 Ma éppen egy rövid rikító zöld rövidnadrágot visel, hozzá egy citromsárga toppal. Ez így elég furcsának tűnik, de ha ismeritek, akkor tudjátok, hogy ez a stílus illik hozzá. Linával már kiskorunk óta ismerjük egymást.Szinte mindenhova együtt mentünk. Van egy bátyja Fabian aki egyel fölöttünk jár. Az apja meghalt nemsokkal a születése után. Mindig azt mondja, hogy már túllépett rajta, de engem nehéz becsapni. A szeme árulkodó.


- Na végre! Már azt hittem ide sem érsz. Tegnap elmentem vásárolni. Rengeteg jó cuccot találtam, vettem egy.. - kezdett bele Lina a mondandójába, ami rendszerint kitölt egy egész szünetet. Nekem annyira nem létszükséglet a shopingolás, mint barátnőmnek de egy jó kis csajos napban én is benne lennék.
- Én is örülök, hogy látlak! - csattanok fel, mielőtt még nagyon belelovalja magát.
- Ó, jólvan ne legyél már ilyen morci! - ölel magához.
- Morci?! Szerinted morci vagyok? - kérdezem dühödten.
- Hát, ami azt illeti... - de nem fejezi be, hanem elnéz mellettem. Ezt nem hiszem el! Mi lehet olyan fontos, hogy ide se figyel rám? Vettem egy 180°-os fordulatot és azt hiszem én is olyan bambán néztem, mint Lina. Egymásra néztünk és futni kezdtünk a dióbarna haj és széles váll irányába, amit már egész kicsi korunk óta olyan jól ismerünk.
- Dante! - kiállt Lina. Most már mindenki minket néz, beleértve Dantét is, aki az ellenkező irányba siet, hogy ne égessük le. De mi még mindig futunk utána, úgyhogy nem menekülhet. 
- Megvagy! - mondjuk egyszerre Linával és ráugrunk a hátára. Mindhárman eldőlünk mit a krumplis-zsák. 
- Óh, ember! - sóhajt fel Dante - normálisak vagytok?! Mi, mintha meg se hallanánk odabújunk hozzá és össze vissza puszilgatjuk.
- Mikor jöttél vissza? Miért nem szóltál? - ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázzuk őt. 
- Jólvan már. Ha leszálltok rólam mindent elmesélek - ajánlja fel, mi pedig hevesen bólogatva beleegyezünk.


2013. augusztus 20., kedd

Prológus


A 16 éves Bellatrix Divine egy átlagos tininek képzeli magát - suli, szerelem, rivális lányok -, de közel sem az. Édesapjával, nagybátyjával és nagyanyjával lakik együtt. A család többi tagja már nem él, köztük az anyukája sem. Egy nap olyat lát, ami felkelti a figyelmét, de ezzel nincs egyedül. 4 legjobb barátjával elhatározzák, hogy kutatni kezdenek és lerántják a leplet a családok ősi titkáról. Időközben természetfeletti erejük is feltűnik a színen. Bella a nagyanyját is segítségül hívja, aki, bár félti az unokáját, de úgy gondolja joga van tudni azt, amit fia eltitkol előle. A kaland során szerelmek szövődnek, barátságok gyengülnek, majd erősödnek meg. Rengeteg akadály áll majd az útjukban és csak rajtuk áll, hogy le tudják-e győzni őket.  Bella és barátai rájönnek arra is, hogy mi az, ami ki akar törni elméjük elzárt részéből és miért beszélnek néha olyan nyelven, amiről azt állítják életükben nem tanulták.

Ha netán idetévedtetek légyszi dobjatok egy komit, hogy érdemes-e folytatni. :)

Köszi :))